Rólunk írták

Radosza Sándor riportja

Az MTV körzeti híradójának nyilatkozott Tabányi Pál polgármester Maglód fejlesztési elképzeléseiről.

A Főváros vonzáskörzetében fekvő települések sajátos helyzetben vannak. Falusi jellegüket elveszítették, mezőgazdasággal már nem foglalkoznak, másfajta megélhetést biztosító munkahelyek viszont nincsenek. A lakosság nagy része Budapesten tanul vagy dolgozik, legtöbbjük csak aludni jár haza. Az örökölt elmaradottság, valamint a növekvő lakosságszám miatt nagyon sok pénzt kellene költeni fejlesztésekre, de korábban ezekre nem találtak forrásokat. 

"Elmondhatom Maglódról, hogy annak ellenére, hogy a Főváros szomszédságában fekszik, hátrányos helyzetű településnek számít. Függetlenül attól, hogy az egyik leggazdagabb régiónak a területén található, korábban a pályázatokból teljes mértékben ki voltunk zárva, ami komolyabb összegű pályázatokat jelent. Most bízom benne, hogy az Európai uniós lehetőségek megnyílnak előttünk is" - ismertette Tabányi Pál, Maglód polgármestere.

A mostani, 2013-ig tartó Európai uniós költségvetési ciklus ideje alatt lehívható 8000 milliárd forintos pályázati keretből 1300 milliárd forintra pályázhat a magyar vidék. Ez a Brüsszeli ciklus már nem különbözteti meg hátrányosan a Főváros vonzáskörzetében lévő településeket.
Maglódra tehát óriási fejlődés vár, bár saját erőből, és hitelekből eddig is építettek utakat, játszóteret, iskolát és művelődési házat. Még a híres maglódi "torony nélküli templom" tornyát is közadakozásból építették fel.

"Maglód az ország egyik legfiatalabb városa, 2007-ben kapott városi címet. 11200 fő a 2008 januári lakosságszámunk. A település lakói túlnyomórészt a Fővárosban dolgoznak. Ide jóformán csak aludni járnak haza. Szeretnénk ezen változtatni, munkalehetőséget biztosítani a településen. Ennek érdekében szolgáltató központokat, ipari területet szeretnénk a település szélén megvalósítani" - mondta a polgármester.

A jó tervek megvalósításához jó célok, jó pályázati lehetőségek és jó pályázatírók kellenek. Mindezek mostanra együtt vannak Maglódon. A városban magas szintű általános és művészeti oktatás folyik. A nebulók azonban kinőtték az iskolát, újabb tantermekre van szükségük.

"Idáig három pályázatot nyújtottunk be a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséghez. Egy iskolabővítési pályázatunk van. Hat tantermet szeretnénk hozzáépíteni a meglévő iskolaszárnyhoz. Ez durván 250 millió forintos pályázati támogatást igényelne" - tette hozzá Tabányi Pál.

A Hétszínvirág Óvodából kikukucskáló kiscsoportosok, a polgármester reményei szerint egy új, modern intézményből ballagnak majd iskolába.

"Van egy pályázatunk a mellettünk levő óvoda teljes mértékű kiváltása, illetve van egy tagóvodánk az Öregfaluban. Ebből a kettőből szeretnénk egy újat építeni, ezeket pedig más célokra hasznosítani. Ez 370 millió forintos pályázati igényt jelent" - mondta.

Maglód új, Klenovának mondott városrészén a rendszerváltás óta villasorok épültek. Az Ófalu azonban - ahol 1819-ben Petrovics István hentes és Hrúz Mária cselédlány, Petőfi Sándor szülei is megismerkedtek - még mindig cipeli magával az évszázados elmaradottságot. Az önkormányzat elsődleges célja, hogy a sáros utcákat mielőbb leaszfaltozza.

"A település össz úthálózata 64 kilométer, ebből körülbelül 25 kilométer szilárd burkolatú. Meglehetősen sok pénzt költöttünk az eltelt időszakban aszfaltos utak építésére. De készleteink végesek. Reménykedünk a pályázati lehetőségekben. Bent van egy szintén Európai uniós pályázatunk a Területfejlesztési Minisztériumnál, illetve a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnél. 500 millió forint pályázati pénzt szeretnénk kapni ilyen forrásból, amihez meglehetősen sok, 30 százalékos önerőt vállaltunk. Ezen összegeket a pályázathoz szükséges önerőt kötvénykibocsátásból fedeztük" - ismeretette a polgármester.

A nemrég várossá lett Maglódnak nemzetközi hírű mazsorett és néptánccsoportja van. Néhány éve esti gimnázium is működik a településen, az új művelődési ház pedig színvonalas műsort kínál a a helybélieknek, hogy ne kelljen Budapestre utazniuk, ha színházi előadást akarnak látni. A fejlődésnek azonban nem csak komfortérzet növelő, de anyagi vonzata is van. A telek árak az égbe szöktek. Egy 300 négyszögöles építési telekért akár 12 millió forintot is elkérnek. Amióta az MO-ás erre kanyarodott, három szupermarket is felépült a nemrég még haranglábas kisfalunak mondott városkában.

Radosza Sándor

Utolsó fűszálig

Szemétteleppé vált ipari park és egy titokzatos gödör Maglódon

A Budapesttől pár kilométerre lévő Maglód határában papírfecnit és téglaport hord a szél, ott pedig, ahová a helyiek piknikezni jártak, most több ezer köbméter építési törmelék várja a sorsát. Magyarországon egyre többször találkozni azzal a tulajdonosi szemlélettel: azé a föld, aki azt csinál vele, amit akar.

Bár illegális szemétlerakásért elvileg három évig terjedő szabadságvesztés szabható ki, még senki sem került börtönbe ezért.

Sokkamionnyi építési hulladékot raktak le az elmúlt egy év során egy maglódi ipari parkban, ahol a látogató nehezen tudja eldönteni, hogy az ország egyik újabb súlyos környezetszennyezésének a tanúja, vagy éppen a Holdon jár. De nemcsak ezen a területen, hanem a főút mentén épülő bevásárlóközpont tőszomszédságában is akkora gödröt ástak, mintha a négyes metrót építenék, csak éppen ide nem utasokat, hanem szintén építési hulladékot szánnak.

A Maglódon a tizenkilencedik században kastélyt is építő Wodianer nemesi család tagjai elborzadnának, ha látnák, mi folyik a város róluk elnevezett ipari parkjában.
– Nem is ipari park ez már – javít ki a település egyik alpolgármestere, Vaskó Krisztián –, inkább szemétpark. Sajnálattal mondom ki, de az itt működő vállalkozások, a papírfeldolgozó és a betongyártó tevékenysége súrolja a kulturálatlanság határát, és most finom voltam.
Hiába a városvezetők feddő szavai és a kirótt szerény összegű, 170 ezer forintos bírság, a környezetpusztításnak ez nem állja útját.

A terület bejáratánál az első sokkot a papírfeldolgozó üzem látványa okozza, amely körülbelül úgy fest, mintha felrobbantottak volna egy nyomdát, a több tíz tonnányi hulladék hatalmas halmokban várja sorsát, a szél pedig szanaszét hordja a fecniket, olykor egészen Mendéig. Az igazán problémás – bár kevésbé látványos – terület csak ezután tárul elénk, az egykor bokrokkal és kisebb fákkal benőtt mezőre ugyanis mintegy háromméteres vastagságban építési hulladékot ömlesztettek. A törmelékre ezt követően földréteget borítottak, így első ránézésre úgy tűnik, mintha egy hatalmas, mintegy háromezer négyzetméteres földkupacot látnánk.

Majdnem egy tanya is áldozatául esett a hulladéklerakásnak, a benne élő öregúrnak már éppen a Wartburgjára öntötték az egyik konténer tartalmát, amikor egy furkósbottal jobb belátásra térítette a teherautó vezetőjét. Géza bácsi mobiltelefonjával le is fényképezte, ahogyan háza elé leborították a sittet. Azt meséli, közel negyven éve él itt, s bár a Mátra közeléből származik, nem hiányoztak neki a hegyek, különösen azok nem, amelyek szemétből vannak. 

A városi önkormányzat területfejlesztési és környezetvédelmi bizottságának elnöke úgy emlékszik vissza, annak idején fácánokkal teli liget volt itt, ahová a maglódiak rendszeresen kijártak piknikezni, sőt még egy csárda is üzemelt a közelben. Az építési hulladékot lerakóknak azonban illegális tevékenységükből sokkal több bevételük származott annál, hogy a környezet védelmével foglalkozzanak. Hogy pontosan mennyi pénzt kerestek, senki sem tudja megmondani, ám mint egy XIX. kerületi székhelyű vállalkozótól megtudjuk, a sittet köbméterenként általában három-négyezer forintért szállítják el, mennyiségtől és távolságtól függően. A konténerek útja – ideális esetben – ezt követően hivatalos lerakókba vezet, ahol szintén jó pénzért fogadják csak be tartalmukat. legalábbis így lenne szabályos.

A maglódi telepet birtokló Rákosmezeje Zrt.-nél azt mondják, jelenleg az egész terület „fejlesztés alatt áll”, igaz, az utóbbi időben főként egy másik, budapesti birtokuk jövőjével foglalkoztak. A hulladékot szállító teherautók által használt kis út másik oldalán jelenleg is halmokban áll a törmelék, a cégnél azt állítják, ez a terület már nem az övék. Nem úgy az azon túli, összesen 70 hektárt kitevő telkek, amelyeket már most eladásra kínálnak négy-öt hektáros tömbökre bontva, bár szerződéseket csak január–február környékén köthetnek először. Az üzlet nem mehet rosszul, hiszen részvényeikért értesüléseink szerint az izraeli tulajdonú, a csepeli Duna-part beépítése miatt kereszttűzbe került, Budapest tíz legsikeresebb ingatlanfejlesztőjének egyikeként emlegetett Elephant Holding is érdeklődik.

Az önkormányzat már tárgyalt a Rákosmezeje Zrt. ingatlanfejlesztési osztályvezetőjével, Zombor Lászlóval, aki az egyeztetés során elmondta, tisztában vannak azzal, hogy így lehetetlen értékesíteni a területet. (Az urat többször próbáltuk mobiltelefonján elérni, de ki volt kapcsolva.) Decemberig időt kértek, ám kérdéses, milyen alapon adható haladék a törvénysértő állapot fenntartására?

Maglód aljegyzője, dr. Visnyay Noémi elmondta, lakossági bejelentés is érkezett, hogy a Wodianer ipari parkban nagy mennyiségű építési törmeléket helyeztek el, ezért az önkormányzat hivatalosan intézkedett, és feljelentést tett a környezetvédelmi hatóságnál.

A tényleges intézkedés érdekében mi is megtettük a bejelentést, pár nappal később pedig – bár erről kérésünk ellenére nem kaptunk tájékoztatást – a zöldhatóság két munkatársa meg is jelent a helyszínen. Mivel más forrásból tudtunk érkezésükről, elkísértük őket rövid körútjukra, ám amikor felfedtük kilétünket, határozottan tudatták, hogy riportunkban nem tárhatjuk fel nevüket, nem számolhatunk be arról, milyen vizsgálatokat végeztek, s nem írhatjuk meg azt sem, mi hangzott el a szemle során. Kizárólag a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság központjában kaphatunk választ kérdéseinkre, csakhogy hiába fordultunk a hatósághoz felvetéseinkkel írásban és szóban, mindeddig érdemben nem reagáltak – időt kértek. Vaskó Krisztián alpolgármester ugyanakkor leszögezte, a törmelék lerakása egyértelműen illegálisan történt, sőt a kárt okozó cég jogi képviselője is elismerte a jogellenes állapotot, befizették a bírságot, csak éppen a lerakóhelyet nem állították vissza eredeti állapotába. S bár illegális szemétlerakásért elvileg három évig terjedő szabadságvesztés szabható ki, még senki sem került börtönbe érte, s általában a bírság összege is jelképes. A Magyar Geocaching Közhasznú Egyesület hivatalos lapján jelenleg 490 illegális szemétlerakót tartanak számon, megadva pontos földrajzi koordinátáikat, egy civil szervezet azonban – a sajtóhoz hasonlóan – aligha tehet többet a figyelem felkeltésénél.

A maglódiakat közben egy másik – s hamarosan egy újabb Auchan áruháznak otthont adó – területen zajló úgynevezett tereprendezés is aggasztja. Ott a munkálatokat végző cég akkora területen ásta ki tíz-tizenöt méteres mélységben – a talajvizet is elérve – a földet, hogy a gödörbe több kamion is belefér. Az óriás árok szélén egy speciális gépsorral ismeretlen helyről származó bontott építési hulladékot, betont, téglát, vasakat darálnak. Ez Lengyel Bálint helyi fideszes képviselő szerint komoly aggodalomra ad okot. A keletkező por ráadásul a város felé száll, már a település központjában is érzékelték.

- Mindkét helyszínen tapasztaltakat jelentettük az építéshatósági osztályon, az ügyben további lépéseket tartunk szükségesnek a lakosság környezetének megvédése érdekében – fogalmazott Lengyel Bálint, aki fényképezőgépével felszerelkezve egy ideje folyton a várost lassan szemétgyűrűvel körbevevő társaságok nyomában jár. A helyszínen különben hosszas beszélgetést folytattunk a munkálatokat végző Ár-La Építő és Környezetvédő Kft. egyik vezetőjével, aki nem árulta el, miért ástak ekkora gödröt tereprendezés címén. „Hadd legyen már magánügy” – mondta, utalva arra, hogy szerinte a tulajdonos azt csinál a területtel, amit csak akar. Horváth György állította, tevékenységükhöz minden szükséges engedéllyel rendelkeznek, azokat kérésünkre be is mutatta. Ezek alapján a Budapesten bejegyzett, csömöri telephellyel is rendelkező kft. valóban jogosult arra, hogy évente összesen 180 ezer tonna betont, téglát, cserepet, kerámiát, bitument, fémeket, bontási hulladékot hasznosítson. Kérdéses azonban, hogy a hatóságok tisztában vannak-e azzal, hogy a mobilengedély birtokában a cég pontosan milyen tevékenységet is folytat, illetve valóban betart-e minden szabályt. Annyi bizonyos, legutóbbi látogatásuk során nem szenteltek különösebb figyelmet ennek a beruházásnak a vizsgálatára, de a sajtószabadságról alkotott sajátos nézetük szellemében még erről a tényről sem adhatnánk hírt.
Amikor kint jártunk a terepen, a munkálatokat vezető férfi a különféle gépekre mutatva azzal zárta mondandóját, hogy „ez a jövő”.
Félő, hogy igaza is volt. 

György Zsombor

Simonyi Éva politológus - Az ifjúság jövője

A politológus hölgyet írásra sarkallta a Győri Pedagógiai Intézet által készített felmérés a maglódi iskoláról.

Az ifjúság jövője

Az elmúlt hónap folyamán, meghívott vendégként vehettem részt az Oktatási és Kulturális Bizottság ülésén, ahol iskolánk, és ezzel együtt a diákok, ifjúság jelenlegi és jövőbeli helyzetéről és kilátásairól esett szó. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy gondok vannak. Itt persze nem kell rögtön a legrosszabbakra gondolni. Amiről most írni fogok, az, tulajdonképpen nem csak Maglód város sajátos problémája, hanem valamennyi település küzd hasonló jellegű kihívásokkal. Úgy gondolom az ifjúságról, az ifjúság jövőbeli sorsáról kell itt említést tenni. A bizottsági ülésen harcias felszólalások sokaságának lehettem szem és fültanúja. Felszólaltak a tanárok, bizottsági tagok, meghívottak. A közös az, hogy mindenki egyetértett abban, hogy megoldandó feladattal állunk szembe. Szinte kivétel nélkül mindenki a közös megoldásokat preferálta. A vita kiindítója a sokak által már ismert, Győri Pedagógiai Intézet iskolánkról készített jelentése volt. A jelentés készítői sok hiányosságot és megoldandó feladatot találtak vizsgálataik során, amiket mihamarabb teljesítendő célként és feladatként határoztak meg. Nem térnék ki minden egyes pontra, hanem csak azokat a kérdéseket emelném ki, amelyek a fiatalok, mint tudatos és (mások számára is) hasznos életvitelének kialakításában szerepet kap, és példaértékűnek számít. Először is a nevelés fontosságáról szeretnék írni, ugyanis a győriek jelentése az egyik ilyen kiemelkedően fontos feladatkörnek a nevelés erősítését tekintette, mint olyan hiányosságot, amiben még van mit fejlődnie városunk oktatási rendszerének. Itt azonban arra hívmán fel a figyelmet, mintegy tanáraink és iskolánk védelmére kelve, hogy a nevelés egy olyan összetett jelenség és tevékenységi kör, ami nem csak az iskola dolga. Sok tanár hivatkozott a mai társadalmi közeg azon sajátosságaira, amelyben tanítaniuk kell, és amelyben értékeket kell közvetíteniük és átadniuk a gyerekeknek. Mindenki számára szembetűnő lehet, hogy nehéz helyzetben vannak és nem könnyű nevelési feladataiknak eleget tenniük. Nap, mint nap kihívásokkal, támadásokkal, megoldhatatlan konfliktusokkal találkoznak. Gyakran megvetés, vádaskodás tárgyai. Megvádolják őket, hogy nem teljesítik nevelési feladataikat. Ha azonban magunkba nézünk, és elgondolkodunk rajta, hogy milyen nehezen tudják még maguk a szülők is kezelni kamaszodó csemetéiket, akkor miért lenne ez pont a tanároknak könnyebb? Mit tehet ugyanis egy lelkiismeretes, preferált értékei mellett következetesen kiálló pedagógus egy olyan világban, amikor mindennap szembesülnie kell tehetetlenségével? Gondolok itt arra, akár milyen nehéz is elismerni, hogy megcsappant a tanárok, a nevelők iránti bizalom és alacsonynak mondható a tekintélytisztelet szintje. A tanárok, nevelők, és egyéb, az iskola területén tevékenykedő személyek gyakran kénytelenek eltűrni a gyerekek szemtelen viselkedését, visszaszólását. Csak, hogy példákat említsek: nem küldhető haza az iskolából az a diák, aki nem hajlandó az iskolai ünnepségeken, azok szellemiségének megfelelő, és azokhoz illő, ünnepi öltözékben megjelenni. Nem lehet megmondani a gyerekeknek, hogy milyen ruhát hordjanak, legyen azokon bármilyen, kifogásolásra alkalmas obszcén, trágár kifejezés. Nem lehet megtiltani a kamaszodó lányoknak, hogy közönséges sminkben, vagy léha öltözékben jelenjenek meg. Hiába a tanárok minden próbálkozása a rebellis magatartás ellen, a diák immár tudatában jogai sokféleségével, ellenállhat a nevelői törekvéseknek. Úgy gondolom a nevelésnek sok aspektusa létezik, és nem lehet mindezt az iskolára hárítani. Sajnos mind a mai napig léteznek családok, ahol a gyerek nem tudja a társadalmi és családi együttélés legalapvetőbb szabályait és normáit elsajátítani. A családi és társadalmi problémák egész sorát lehetne itt felsorolni. Vajon hogyan várható el egy tizenéves, vagy annál fiatalabb kiskorútól, hogy mindennap tisztálkodjon és fogat mosson, ha ezt nem látja otthon? Hogyan várható el az, hogy toleráns legyen iskola- és osztálytársaival, ha otthon azt látja, a szülők állandóan marakodnak, szidják a szomszédot, egymást, a világot? Hogyan tanulhatja meg a gyerek a konfliktuskezelés civilizált és békés formáját, ha mindennap az ellenkezőjével találkozik? Ezek talán egyesek számára végletes példáknak tűnhetnek, de ha körülnézünk a szűk és tágabb környezetünkben, azt tapasztaljuk, hogy mindenki siet, rohan, senkinek sincs ideje semmire, családok esnek szét, gyerekek unatkoznak és csatangolnak az utcákon. Normális és hasznos tevékenység helyett nem marad más, mint délutáni csevely a barátokkal. Ez még nem is lenne baj, de sajnos sok esetben előkerül az alkohol, a cigaretta, drogok. Hogy mindehhez hogyan tudnak hozzájutni? Szerintem csak egy módon: ellesik az idősebbektől, a felnőttektől. Látja a gyerek, hogy cigizik az apu, az anyu, sőt cigizik már a tizenhat éves báty is, mivel ő már azt csinál, amit akar, ne szóljanak bele, hogy mit tesz. Így rögtön adott is egy család által generált példa. Ezért lehet napról napra dohányzó általános iskolásokat látni az állomás felé vezető úton. Sőt nem egy esetben olyan felnőtteket, akik tüzet adnak nekik. Hol itt az iskola egyedüli felelőssége? Azt hiszem, itt komolyabb dologról van szó, és mindenkit érintő társadalmi megoldásra, mindenekelőtt az emberek mentalitásának és értékrendjének az átalakulására lenne szükség. És ez csak egy dolog, amit a nevelés kategóriája érint. A győriek jelentése kitért arra, hogy erősíteni kellene a hazafias nevelést a diákok körében, és az ifjúság értékrendjében valóban munkálkodó értékké tenni a hazaszeretet. Pár nappal október 23.-a után ez különösen hangsúlyosnak tekinthető. Mindenki, aki ismeri történelmünket, az tudja, mit ünneplünk október 23.-án, és hogy mindez mit jelent hazafias honfitársaink számára. Országszerte rendezvények, ünnepségek egész sora várta az érdeklődőket. Egyes szülők évről- évre elviszik gyerekeiket az ilyen és hasonló ünnepségekre, sőt az iskolák is rendre megszervezik a maguk privát, vagy nyilvános rendezvényeiket. Egyes iskolákban ez alkalomból beszélgetős délutánt tartanak, meghívott vendégekkel, hírességekkel, szülőkkel. Minden ilyen alkalom, a közös társadalmi megemlékezés fontos tényező lehet a gyerekek, fiatalok állampolgári mentalitásának és hazafias gondolkodásának kialakulásában. Egy ilyen ünnepélynek értéke és szimbolikus jelentősége van az egész nemzet számára. Ahhoz, hogy mindez értékké váljon a gyerekek, a későbbi felnőttek érzelmi világában, nem elég pusztán az iskola, nevelő és oktatási tevékenysége, a szülőknek, a társadalomnak is nagy felelőssége van e tekintetben. Ha ismét vizsgálat alá vesszük az elmúlt napok eseményeit, mint az Operaház előtti, és az, azt követő zavargásokat, akkor ismét eljutottunk a nevelés és példamutatás kérdéséhez: vajon milyen következtetéseket tudnak levonni mindezeket látva a fiatalok? Vajon nem rontja-e le képzeletükben az október 23.-val kapcsolatban kialakult képüket? Ismét intolarenciával, erőszakkal, vádaskodással szembesülnek. Nem az a célom, hogy bárki politikai meggyőződését és érzelmi viszonyulásait megsértsem ezzel, csupán az, hogy felhívjam rá a figyelmet, hogy minden cselekedetünk, magatartásunk példaértékű lehet, és nem csak lehet, hanem az is a fiatalok számára. Talán vannak olyan helyzetek, amikor ezt észre sem vesszük, de a gyerek azt a fajta életvitelt, gondolkodásmódot és észjárást sajátítja el, amellyel nap, mint nap találkozik. A nevelés vonatkozásába azonban pozitívumként kell számításba vennünk, hogy milyen nagy előrelépések történtek az elmúlt évek során településünkön a hagyományőrzés tekintetében. Amikor én kis iskolás voltam, minden évben eljártunk betlehemezni. Mindig nagyon jól sikerült, kedves kis mondókákat és versikéket tanultunk meg. Minden évben voltak szülők, akik szívesen láttak minket, ahol előadhattuk, mindazt, amire hosszú ideje készültünk. Süteménnyel és sok melegséggel fogadtak minket. A mi időnkben még voltak kertlátogatások, hogy megismerkedjünk a természet és a földművelés szépségével, valamint a környezetvédelem fontosságával. Ma, az iskola fejlődésével és önálló arculatának kialakulásával, még több szabadidős és közösségi tevékenység áll a gyerekek rendelkezésére. Sok szakkör, délutáni foglalkozás, fakultatív program létezik. Fejlesztik a gyerekekben a művészetek iránti fogékonyságot, a hagyományőrzést. Egyre nagyobb hangsúllyal esik latba a környezetvédelemmel kapcsolatos foglalkozások jelentősége, mint korunk egyik legnagyobb és világot érintő kihívása. Egyre több a szemét és a hulladék, káros anyag és gáz. Noha már nálunk is beindult a szelektív hulladékgyűjtés és az újrahasznosítási projekt, azt lehet mondani, hogy messze elmaradunk a nyugati országoktól. Ha megkérdeznénk az embereket, hogy értékrendjükben milyen helyet foglal el a környezetvédelem, nem túlzok, ha azt mondom, nem találnánk túl sokat, aki az első három érték között említené. A környezettudatos életvitel és értékrend még nem túl fejlett országunkban és így városunkban sem. Pedig a környezeti hatások változása és a környezetszennyezés olyan kihívás, amely rövidtávon nem oldható meg, és elsősorban a jövő generáció számára jelent majd egyre nagyobb problémát, és egyre sürgetőbb megoldást kíván. Az iskola, mint tudom, mind az órák keretében, mind külön szakkörön, táborokban foglalkozik az adott kérdéssel. De ez nem elég. Ez szintén egy olyan probléma, ahol (országos szintű) társadalmi összefogásra lenne szükség. Ha körbenézünk, egyre kevesebb zöldet láthatunk. Nagymértékű ipari és kereskedelmi beruházások születnek, amelyek együtt járnak a maradék zöldterület megszüntetésével, elpusztításával, parkok helyett lakóparkok telepítésével. Erdőket irtanak ki, tájvédelmi környezetet tesznek tönkre, szemetelnek, káros és nem bomló anyagokat ásnak el, gumikat égetnek. Mindezek szintén példaértékűek lehetnek a diákok számára. Hiába tanulják meg az iskolában, hogy fontos a környezettudatos magatartás, ha mindenhol csak szemetet látnak. Hiába tiltják az illegális állatvadászatot, ha otthon, vagy ismerőseiknél macskára, kutyára vagy madarakra vadászó légpuskázó felnőtteket látnak. Hiába minden, ha autóval, busszal közlekedünk mindenhova, habár mehetnénk biciklivel, vagy gyalog is.

Simonyi Éva, politológus

Közművelődési Információk

A címben említett periodika ez évi 4-5. számában a MagHáz fotója adta a címlapot, sőt egy cikkben Zalavári Béla be is mutatja az intézményt.

Vidám kínpad

Haknikényszer Jászai Maritól Fekete Pákóig – Tarol a bulvár

Maglód a pozitív példa

György Zsombor

A magyar lakosság többsége számára sajátos módon a haknizni járó előadóművészek váltak a „kultúra” kizárólagos követeivé, hiszen színházba, moziba, múzeumba vagy koncertre még mindig az emberek kevesebb, mint fele jut el évente. A szintet a televíziók műsora és a bulvársajtó határozza meg, a minőségi vendégelőadásokat szervező „művház”-igazgatók pedig valóságos harcot folytatnak a nézőkért.

Háromszázhatvanezer forintba kerül a harmincperces önálló műsor. Hajós András fellépti díja ez, a zenész-előadóművész ennyi pénzért lett volna hajlandó eljönni a minap egy legénybúcsúba. Az összeg ijesztőnek tűnik, ám korántsem irreális, a rendezvényszervezők tapasztalata szerint ugyanis egyre nő a különleges igényekkel fellépő megrendelők köre. Az ár az ő esetükben nem elsődleges kérdés, az arcátlanul nagy pénzeket legomboló menedzserek pedig bármit bárhol elintéznek. Rendezvényekre szakosodott weboldalak sora nyújt segítséget a választásban, kérdés persze, hogy valóban az ott felvázolt körülmények között képzeljük-e el az ünneplést.
Mi – főként persze anyagi okokból – inkább magunk vesszük kezünkbe a szervezést, s első nekifutásra olyan hírességeket próbálunk megkeresni, akiket gyakran látunk a képernyőn. Pókerező társaság lévén Korda Györgyöt hívjuk, bízva abban, hogy a ma is aktív énekessel könnyedén sikerül megalkudni. „Igazán nagyon kedvesek, hogy rám gondoltak, de én már nem járok ilyen helyekre. Különben is a legénybúcsú a felhőtlen szórakozásról szól, nem is való oda a kártya” – hárítja Korda ismert kedveskedő stílusában a megkeresést. Újabb lehetőségként a Szőke-Badár páros jut eszünkbe, ám egy telefonhívást követően kiderül, ők sem sokkal olcsóbbak Hajósnál, háromszázezret kérnek a fellépésért. A vőlegény egyik kedvence az egészen más stílust képviselő Dolák-Saly Róbert, akinek a számát eddigi kudarcaink miatt már kissé félve tárcsázzuk. A zenész-humorista – vagy ahogyan sajátos életrajzában szerepel: egykori gépírónő – hálás a megkeresésért, de mint mondja, műsorával igazán csak a színpadon érzi jól magát, egy lakásban nem tudja elképzelni az előadást. Ám ha úgy alakul, azért csak keressük meg újra – mondja –, koccintani szívesen eljön ingyen is.
A (hivatalosan) „mindent a szemnek, semmit a kéznek” jelige jegyében tevékenykedő tehetséges fiatal hölgyekkel állítólag könnyebben boldogul az, aki az általuk nyújtott szolgáltatásokra vágyik: egy „szervezőtől” – aki rendre hangoztatja a produkció törvényességét – úgy tudjuk, egyetemista lányok akár húszezer forintért is vállalják a szereplést.
Végül a méltán egyre népszerűbb Godot Színház ifjú tehetségei közül siet segítségünkre a különféle járműhangokat zseniálisan utánzó Trabarna, alias Lorán Barnabás, aki jön, előad, nem eszik (pedig jól sikerült a marhapörkölt), nem iszik, mi röhögünk, majd fizetünk, ő távozik. Szívesen hallgattuk volna tovább is, de végső soron így is jól járt mindenki, s még a szomszédokat sem botránkoztattuk meg. Ráadásul előadását látva értettük meg igazán: hiába a rutin, a haknizás korántsem annyira egyszerű alkalmi munka, mint gondoltuk, elvégre előre lehetetlen kiszámolni, hogy az adott közönség miként reagál a máshol nagy sikernek örvendő produkcióra. Másrészt viszont tény az is: a legtöbb előadó számára a hasonló haknik jelentik a legfőbb bevételi forrást; jó, ha a kezdő tanár egy hónap alatt keres annyit, mint egyes hírességek egy óra alatt.
Az egyik neves hazai rendezvényszervező cég vezetője érdeklődésünkre – neve elhallgatását kérve – azt mondja, jelenleg a musical-előadások rendkívül népszerűek, a köztelevízióban futó Csináljuk a fesztivált című műsor hatására pedig a régebbi magyar számok is reneszánszukat élik.
Léteznek persze egészen más jellegű, inkább közösségi eseménynek nevezhető, önkormányzati-kultúrházi szervezésben megvalósuló programok is, s míg az előbbi fellépések ára 150–250 ezer forint körül mozog, egy vidéki kis színpadra akár 50–120 ezer forint közötti áron is leszerződtethető egy viszonylag széles körben ismert énekes vagy humorista.
De bármilyen furcsa, minél kevésbé enged egy művész a népszerűség-hajhászás csábításának – belső körökben egyszerűen csak „gagyinak” mondott irányzatnak –, annál lassabban fogynak a lemezei, úgy gyérül a meghívások száma, az Artisjustól pedig csak vékonyan folynak be a jogdíjak. A haknikényszerről talán már csak ezért sem szívesen beszélnek az előadók. Jelentős részük ma már élő vagy legalábbis fél play back műsorral tiszteli meg a publikumot, nem csupán zenére tátogással. Így tesz Keresztes Ildikó is, akit egy maglódi fesztiválon „érünk tetten”, amint néhány tucat hallgatója előtt énekli ismert slágereit. A hangulat egyelőre a közeli sátorban kínált olcsó csapolt sör ellenére sincs a tetőfokon, a 2000-ben az év énekesnőjének választott művésznő azonban a szerény tapsért is hálás. A bulin egymást követik a helyi produkciók és az ismertebb előadók műsorai, az este közeledtével az érdeklődők is egyre többen lesznek, a szervező pedig – mint elárulja – rendre autójában, a kormány alatt nyújtja át a honoráriumot a művészeknek. A településen egyre több az igényes kulturális-szórakoztató program is, legutóbb Eperjes Károly lépett fel Maglód új és színvonalas művelődési központjában, a „MagHázban”. A létesítmény igazgatója, Zalavári Béla azt mondja, a színművész estje előtt az egész várost teleragasztották plakáttal, az esemény hírét elvitték a szomszédos településekre, beszámoltak róla a környékbeli újságok, de a háromszáz fős impozáns színháztermet így is csak körülbelül kétharmadig sikerült feltölteni.
A nagy pénzeket rendre ugyanaz a mintegy ötven, a televíziókból és bulvárlapokból ismert „sztár” söpri be, s bár előadásaik minősége gyakran fordított arányban áll ismertségükkel, a többieknek csak morzsákat hagynak. Mégis – s ezt már az egykori Fullánk című bulvárkritikai lap főszerkesztője, a pletykák és színes hírek világában jártas Kemény György állítja – Fekete Pákót és Gáspár Győzikét sokkal többen ismerik, mint a nemzet színészeit. Az újságíró, aki Az ötven leggagyibb – Képernyőrémek című, egyelőre kiadatlan összeállításában kíméletlenül ostorozza a show-műsorok és haknik királyait, úgy véli, tévhit, hogy akit sokszor látunk, azt szeretjük is, a népszerűségről ugyanis nem a közízlés, hanem a bulvármédia vezetőinek akarata dönt. „Amikor csak a Szomszédok ment a televízióban, az emberek azt nézték, annak a főszereplőit ismerték” – teszi hozzá. A képernyőrémek kategorizálása azonban nem egyszerű, hiszen míg egyesek meglévő tudásukat és tehetségüket bocsátják áruba, másokból teljesen érdemtelenül lesz ünnepelt sztár. Kemény György az előbbi csoportba sorolja Korda Györgyöt, Koós Jánost, Zalatnay Saroltát, az utóbbiba többek között Kiszel Tündét, Győzikét és Fekete Pákót. Szerinte azonban a legfőbb „bűnös” Galambos Lajos, avagy Lagzi Lajcsi, aki bár rendelkezik valódi zenei képzettséggel, bevitte a televízióba a rossz haknik színvonalát a két nagy kereskedelmi csatorna vezetőinek segítségével.
Magának a hakni szónak azonban a fenti jelenségek ismeretében sem könnyű egyértelmű definíciót találni, hiszen jelentésébe nagyon sok minden belefér. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, Gajdó Tamás azt mondja, a színművészek más színpadokon előadott vendégjátéka is hakni, de a fogalom ebben az értelmében korántsem jelenti – ahogy a negatív kicsengésű szó hallatán gondolnánk – a színvonal zuhanását. Mint visszaemlékszik, a tizenkilencedik század végén is voltak egyszemélyes darabok, amelyek végén a színész, akárcsak egy koldus, kalapjával ment körbe a nézők között némi alamizsnáért. Egészen más körülmények között annak idején Jászai Mari is járta az országot, a színházakban, művelődési központokban külön szobája volt, segítők kísérték, a meghívók pedig a híresség jelenlétének köszönhetően drágábban szedhették a belépőjegyeket.
A maihoz hasonló értelmet a hakni szó a kabaré elterjedését követően nyert, ekkor külön előadói csoportok jöttek létre kifejezetten azért, hogy a produkciót helyszínről helyszínre utazva bemutassák a közönségnek. A harmincas években például Salamon Béla is busszal járta az országot – hozza fel példának Gajdó Tamás. Az ötvenes évektől kezdve azonban a haknizás sokak számára mindinkább megélhetési kérdéssé vált, s egyre több ismert, nagy színházakban tapasztalatot szerzett művész kényszerült arra, hogy vándorolni kezdjen nevesincs társaságokkal. Sőt az írók is kifejezetten úgy írták darabjaikat, hogy az öszszes szereplő beférjen egy autóba, így a művet bárhol bármikor elő lehetett adni. Hiába, a „panem et circenses” követelményét a későbbi korok is kielégítették. Aligha véletlen, hogy a legnépszerűbbek a szórakoztató jellegű színházi előadások, fellépések lettek, amelyeknek a klasszikusaként Hofi Gézát említi a szakember. Más kérdés, hogy az ő szerepét és küldetését később sokan sokféleképpen próbálták értelmezni, a szelephatás mindazonáltal működött.
Vendégek meghívásával a kulturális létesítmények vezetői a hely rangját és ezzel persze a bevételt próbálták emelni, a fellépők pedig egy este akár több helyen is színpadra álltak. A színháztörténész szerint a századelőn egy vendégszereplés többnapos program volt, a közlekedés fejlődésével és az ország szétszakításával azonban az utazási idő jócskán rövidült, így lehetővé vált, hogy a színészek (belföldön) városról városra járjanak. Így van ez ma is, ám Gajdó Tamás úgy véli, a megkeresések többsége immár inkább a televízióból ismert arcoknak szól, nem a valódi művészeknek.
A magyar lakosság többségének az életében a kultúra és a művelődés – különböző okokból – gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszik. A budapestiek körülbelül hatvan, a vidékiek kevesebb mint negyven százaléka jut el évente legalább egyszer színházba, könnyűzenét élőben a lakosság mintegy harmada, komolyzenét a fővárosban húsz, vidéken tíz százalék hallgat (a Magyar Művelődési Intézet és az MTA Szociológiai Kutatóintézetének 2004. évi adatai alapján). Ráadásul ezek a számok is csalókák, hiszen pontosan nem ellenőrizhető, ki mit ért színházi előadáson. Így aztán – sajátos módon – nagyon sok ember számára kizárólag a sörfesztiválokon, búcsúkban fellépő színészek, komikusok közvetítik a „kultúrát”, igen vegyes színvonalon.
Ráadásul a megszorítások rendre a közvetlen anyagi hasznot nem termelő ágazatokat sújtják, így a kultúra a rossz döntések sorának köszönhetően a politika mostohagyermekévé vált. Egy kezdő vidéki színész alig pár tízezres (!) fizetésből kénytelen fenntartani magát, de hiába az évek során megszerzett tapasztalat, filmszerepek és meghívások nélkül a színházi jövedelemből egyre lehetetlenebbé válik a megélhetés.

2007.09.29.

Zsebők Csaba - Osztályvizsga

Kilenc új „urbs” van az országban. (Az államfő határozata alapján 2007-ben az alábbi települések kaptak városi címet: Baranya megyében Kozármisleny, Békésben Körösladány, Borsod-Abaúj-Zemplénben Alsózsolca, Komárom-Esztergom megyében Ács, Pest megyében Biatorbágy, Maglód és Törökbálint, Szabolcs-Szatmár-Beregben Mándok, Vas megyében pedig Bük.) 
Magyar Nemzet 2007. augusztus 4. - 27. oldal 

Minden évben új városokkal gazdagodunk. Falusias hatású települések is akadnak a szerencsés pályázók között, de az is tény, hogy Nyugat-Európában néhány száz fős városokra szintén van számos példa. Hazánkban vajon milyen községeknek van esélyük a kitüntető és a további fejlődést megelőlegező címre? És valóban megéri-e maguk mögött hagyni a nagyközségi rangot?

Maglód július elseje óta város, azelőtt majd 11 ezer ember által lakott nagyközség volt. Bár rendkívül takaros, de a kevéssé tájékozott látogató nem lehet biztos benne, hogy milyen rangú településre vetődött. Igaz, akad néhány jelentős épület: a katolikus, az evangélikus templom, az iskola, az új művelődési központ, azaz a Mag Ház egy múzsaszoborral, valamint egy barátságos léptékű üzletház szép kis parkkal és faragott haranglábbal; több nagyobb áruház is készül betelepedni, de inkább még a falusias, illetve – nézőpont kérdése – a kertvárosi hangulat az uralkodó. Az önkormányzat épületén pedig egyelőre a községháza felirat díszeleg.

– Végül is van itt minden a vendéglőtől az angolos pubon át a diszkóig, nem beszélve a sörözőkről, presszókról – állítja Izabella, a város egyetlen, ám színvonalas éttermének a pincérnője. A nyolcvanfős hely némileg alacsonyabb árakkal dolgozik, mint pesti riválisai, és ezen valószínűleg az sem változtat egyelőre, hogy immár nem egy nagyközség közepén üzemel.

Kovács Gyuláné, a közelben működő Árpád népe nemzeti könyv- és ajándékbolt társtulajdonosa a maglódi újságból értesült arról, hogy az önkormányzat pályázatot adott be a városi cím elnyeréséért.
– Kicsit csodálkoztunk, hiszen ez azért inkább nagyközség jellegű település, bár az igaz, hogy Ausztriában kisebb városok is vannak. És az is tény, hogy egy ilyen boltra egy faluban valószínűleg nem lenne igény.

Vaskó Krisztián alpolgármester, helyi Fidesz-elnök arra hívja fel a figyelmet, hogy a szomszédságban az összes hasonló nagyságú település, Gyömrő, Üllő, Pécel, Vecsés már korábban elnyerte ezt a címet, ami versenyhátrányt is jelentett nekik.
– Mostantól viszont a külföldi befektetőknek nem kell magyarázgatni a nehezen kódolható nagyközségi státust – mondja.

Az alpolgármestertől megtudjuk, hogy a lakosok alig több mint egy százaléka él mezőgazdaságból, 25-30 százalékuknak az iparban, 70 százaléknak pedig a kereskedelemben, illetve a szolgáltató szektorban sikerült elhelyezkednie helyben vagy a fővárosban – tehát már valóban nem beszélhetünk falusias településről. Minden huszadik ember van munka híján, ami országos összehasonlításban jó arány.

Az önkormányzat költségvetése nem lett jobb hirtelen a várossá nyilvánítástól, igaz, a személyi jövedelemadó másfajta számításából adódóan évi 25-30 millió forint többlettel lehet számolni. Ez nem is rossz a hozzávetőleg 1,2 milliárdos költségvetéshez és a különböző hitelekből összejött mintegy 60 millió forintnyi adóssághoz viszonyítva.

És hogy milyen fejlesztésekre kellett az elmúlt években kölcsönt felvennie a településnek? Nos, egyrészt az új művelődési házra, amelyben helyet kapott a könyvtár, egy kiállító- és egy színházterem is. Utóbbit Bubik Istvánról nevezték el. Másrészt az esti gimnáziumként is működő általános iskola új szárnyára szintén muszáj volt áldozni, a legtöbb pénzt pedig az utak aszfaltozására költi az önkormányzat. Ez utóbbi igen fontos, ugyanis nagy szélben fuldokolni lehetett a portól.

Maglódon 1990 óta minden esztendőben átlagosan 80 új lakás kap használatbavételi engedélyt, azaz évi mintegy 150–200 ember költözött ide Budapestről és vidékről egyaránt, s manapság is körülbelül ennyi betelepülővel lehet számolni évente. Az ingatlanárak igen kedvezőek, bár a főváros csak egy kőhajításnyira van, mégis alacsonyabbak az ottani kertvárosi átlagnál.

De hogyan lehetett feljebb lépni a nagyközségi szintről? Schneider Gábor szerint (az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium sajtó- és kommunikációs főosztálya) a közhiedelemmel ellentétben semmilyen speciális kritériuma nincs ennek, még a lakosság száma sem perdöntő. Egy biztos: a választási évben általában nincs ilyen „előléptetés”. 1991 és 2005 között évente átlagosan 10-11 települést nyilvánítottak várossá, amitől nem sokkal marad el az idei adat. Legutóbb is az önkormányzati miniszter a kezdeményezések értékelésére a településtudomány, a közgazdaságtan, a közigazgatás- és műszaki tudományok, az országos önkormányzati érdek-képviseleti szervezetek, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) képviselőjéből és más szakemberekből álló úgynevezett várossá nyilvánítást előkészítő bizottságot kérte fel. A mérlegelésnél előnyt jelenthet a pályázó település (némileg) városias arculata, szervezőmunkája a térségben, a kiegyensúlyozott gazdálkodás, az infrastrukturális fejlettség, a teljes közműhálózati kiépítettség, az alacsony munkanélküliségi arány, a teljes alapellátó intézményrendszer, a működő szellemi, kulturális és sportélet, valamint az aktív civil társadalom. A 15 tagú grémium bírálja el a várossá nyilvánításhoz szükséges pályázatokat, aztán javaslatot tesz a tárcavezetőnek, aki ezt és a minisztériuma által elvégzett elemzést figyelembe véve felterjeszti indítványát a köztársasági elnöknek.

Ebben az évben kilenc új kisvárosunk lett, bár tizenkilenc település pályázott városi címre. Az önkormányzati törvény egyébként úgy fogalmaz, hogy a nagyközségi önkormányzat akkor kérheti a várossá nyilvánítást, ha e „cím használatát fejlettsége, térségi szerepe indokolja”. Zongor Gábor, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének (TÖOSZ) a főtitkára, az előkészítő bizottság egyik tagja szerint az idén csak ilyen települések „futottak be”. A sikertelenek közül egy – jelesül a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Onga – nem nagyközség, emiatt eleve ki kellett zárni, másik négy riválist pedig azért, mert nem mellékelte az eljáráshoz szükséges KSH-adatokat. Maradtak tehát tizennégyen a „pályán”, ám öten nem jártak sikerrel, a miniszteri indoklás szerint azért, mert a térségi foglalkoztatásban nem töltenek be meghatározó szerepet, illetőleg intézményi és infrastrukturális hiányosságaik is vannak. A többiek viszont megkapták a városi rangot, a TÖOSZ főtitkára szerint egytől egyig megérdemelten. Úgy véli azonban, hogy a rendszerváltás után nem volt ez mindig így.

– Kilencvenegy óta összesen 132 nagyközségből lett város, de ebből néhány, hangsúlyozom, csak néhány nem érdemelte meg, mégpedig azok, amelyek nem nyújtanak a környéküknek magasabb szintű közszolgáltatást, vagyis amelyeknek nincs vonzáskörzetük – állítja Zongor Gábor, de példát nem hajlandó mondani, mivel nem akar megsérteni egyetlen települést sem, inkább bízik abban, hogy ezek fokozatosan felnőnek a megelőlegezett ranghoz, amire esélyt nyújthatnak a kistérségi társulások.

A Kisvárosi Önkormányzatok Országos Érdekszövetsége (KÖOÉSZ) szintén delegálhatott küldöttet a minisztériumi előkészítő bizottságba. A szervezet titkára, Trombitás Zsanett elmondja, hogy náluk tag lehet mindegyik város, amelyik nem megyei jogú. Semmilyen más kizáró ok nincs, még az sem számít, ha egy településnek nincs térségszervező szerepe. Úgy véli, minden kisvárosnak más az erőssége, van, amelyik elsősorban a történelmi hagyományaira lehet büszke, ilyen például a három úgynevezett millenniumi város – köztük Pannonhalma –, amelyek 2000-ben kapták meg a címet, és természetesen van olyan kisváros, amelyik napjainkra lett jelentősebb központ. Épp ezért a KÖOÉSZ-ból egy tagot sem néznek ki, hiszen mindegyik nagyközségnek fel kellett mutatnia valamilyen fegyvertényt annak érdekében, hogy „egy osztállyal feljebb kerülhessen”.

Egyébiránt az idén városi címet kapott kilenc településsel 298-ra emelkedett a magyarországi városok száma.
Hogy melyik pályázó település kapta meg a boldogító igent, ebben egyértelmű politikai tendenciát nem lehet felfedezni. Lett egy újabb SZDSZ-es polgármester vezette, bár független képviselők dominálta város az országban, mégpedig Körösladány, valamint egy olyan is, méghozzá Törökbálint, ahol szocialista a település első embere, igaz, társbérletben kénytelen „kormányozni” a jobbközép többséggel. Maglódon független a polgármester és fideszes a többség, Biatorbágyon pedig a városvezető a jelölő lokálpatrióta szervezete és a polgári szövetség koalíciójának örülhet. A többi új városban független a polgármester és a közgyűlés is.

Vaskó Krisztián örömmel nyugtázza, hogy Maglóddal sem volt ilyen jellegű gond: a térség MSZP-s színekben győzedelmeskedett országgyűlési képviselője is mellettük állt.
– Lehet, segítette az ügyünket, hogy a helyi szocialisták egyetértettek a pályázatunkkal, és az sem mellékes, hogy polgármesterünk, Tabányi Pál függetlenként futott be, bár a Fidesznek abszolút többsége van a képviselő-testületben – mondja az alpolgármester. – A lényeg, hogy lehetőséget kaptunk rá: valóban városias arculatot adjunk a településnek. Aszfaltoznunk kell mindenáron, mert utcáink felén még nincsen szilárd burkolat.

A posta mellett zsongó Tátra presszóban azt halljuk két úrtól, eddig még semmit nem érzékeltek abból, hogy július első napjától város lett Maglód. Csak kicserélték a táblát, véli az egyik gondterhelt vendég, aki – az újságírókban nem bízva – névtelenségbe burkolózik, a másik „anonim kolléga” pedig nem örül annak, hogy az M0-s a település határában halad majd. Máshogy látja mindezt Panni, a középkorú fogorvosi asszisztens, aki őshonos maglódi.

– Örülök, hogy város lett Maglód – árulja el mosolyogva, miközben a Petőfi-szobrot övező kellemes, gondozott kis parkban üldögél a padon. – Csak néhány hete, a művelődési centrum átadásán tudtuk meg, hogy milyen kitüntető címet kapunk. Én nem is tudtam a beadványról, úgy mentem oda, mint egy falusi liba, és úgy jöttem el, mint egy városi hölgy!

Épületbe zárt örök emlék

Új művelődési házat avattak Maglódon, Bubik Istvánról nevezték el a színháztermet 
2007. június 18. Magyar Nemzet

Rendkívüli izgalmakat s annál is több munkát és összetartást követően pénteken este megnyitott a Mag-Ház, a Maglódi Művelődés Háza. A háromnapos rendezvény első napján a Bubik Istvánról elnevezett színháztermet s az annak ajtajában lévő, a művészről készült domborművet avatták. A megnyitóval egybekötött átadáson a község minden lakója, a gyermekek, a felnőttek s az idősek együtt, mély tisztelettel, egyben hatalmas örömmel emlékeztek s ünnepeltek.

Megdöbbentő, megrendítő, amikor napjainkban összetartó és kitartó közösséggel találkozik az ember. Ilyen a maglódiaké, akik egy célt tűztek ki maguk elé, s ezt a célt pénteken este elérték. A külső szemlélőben a meghatottság keveredik a féltékenységgel, hiszen egy közösséghez tartozni a lélek alapvető szükséglete, s irigylésre méltó a cél is, ami nem volt más, mint egy kultúrház felépítése, ahol a közösség találkozhat, és az igazán fontos értékek átöröklődhetnek.
– Maglód 655 éves történelmében ez a nap minden tekintetben egyedülálló – kezdte beszédét Tabányi Pál polgármester. – Nem hivalkodó palotát építettünk, hanem egy házat, amely a kultúráé és a közösségé. Három alapköve három összetartozó városból érkezett, az egyik Vámosladányból, a másik Lövétéről, a harmadik kő Maglódról.
A házat maglódi kezek építették, s termeit is helyi művészek alkotásai díszítik. Zalavári Béla, a művelődési ház igazgatója köszönetét fejezte ki a község lakóinak, majd Sinkovicz László, Pest megye önkormányzatának alelnöke mondta el köszöntőbeszédét. Ezt követően ünnepélyesen, nemzetiszínű szalag átvágásával átadták a Bubik Istvánról elnevezett színháztermet. A 2004. november 28-án tragikusan elhunyt színművész barátai és pályatársai egymást váltották a színpadon. A fellépők, Kubik Anna, Götz Anna, Nemcsák Károly, Ráckevei Anna, Rubold Ödön, Sasvári Sándor, Tolcsvay Béla, Trokán Péter meghatottsággal, fájdalommal és barátsággal teli élményeket adtak át, s bár a művész életrajzáról egyetlen szó nem esett, mégis mindenki megismerhette, közel érezhette a színészt, akinek arca nagyméretű kivetített képen is megjelent. A pódiumon a versek mellől nem maradt el a tánc, a zene sem, hiszen a színművész kedvenc dalát játszotta el Sipos András és White Woodoo Bubik István Ütős Emlékzenekar. A színházi jelkép két arcához hasonlóan kavarogtak az ünneplőben az érzések, a sírás, a nevetés. Az emlékezés mellett a versek, a zene, a gyertyák fénye, családja és a barátok ereje valóban a közösség közé hozta a nyílt szívű, konok, felejthetetlen tehetségű színészt. Az est végén pedig lehullott a fátyol Babos László szobrászművész Bubik Istvánt ábrázoló domborművéről. 
Bubik István május 19-én ünnepelte volna 49. születésnapját. A róla elnevezett színházterem és a szobor ajándék a maglódi közösségtől, talán az egész magyarságtól. Tanúsítja, Bubik István valóban köztünk van ma is.

Újabb hír a városi címről

Az Inforádió is közreadta, hogy Maglódból város lett.

Újabb kilenc településből lesz város

Kilenc település kap városi címet július elsejével, ezzel 298-ra emelkedik a magyarországi városok száma- döntött a köztársasági elnök Lamperth Mónika önkormányzati és területfejlesztési miniszter előterjesztése alapján.

Baranya megyében Kozármisleny, Békésben Körösladány, Borsod-Abaúj-Zemplénben Alsózsolca, Komárom-Esztergom megyében Ács, Pest megyében Biatorbágy, Maglód és Törökbálint, Szabolcs-Szatmár-Beregben Mándok, Vas megyében pedig Bük emelkedik városi rangra. Az önkormányzati törvény szerint a nagyközségi önkormányzat a várossá nyilvánítást akkor kezdeményezheti, ha a városi cím használatát fejlettsége, térségi szerepe indokolja.

A szempontok között nagy súllyal számít a kiegyensúlyozott gazdálkodás, a teljes közműhálózati kiépítettség, az alacsony munkanélküliségi ráta, a teljes alapellátó intézményrendszer, illetve a működő kulturális és sportélet.

Csontos János - Szobor Bubiknak

Magyar Nemzet, 2007. június 14. (7. oldal)

Maglód a fővárosi agglomeráció egyik szépen fejlődő települése – tavaly már városi rangért is folyamodtak a közigazgatási illetésekhez. Van egy remek művelődési házuk, melyet kézenfekvő nyelvi leleménnyel MagHáznak neveztek el, s most megújult: háromnapos programsorozattal ünneplik a hét végén a szívvidító eseményt. De nem ezért írok most e nagyközségről, noha ebben a falanxszerűen versenyképessé silányított világban mindig örvendetes, ha egy összetartó közösség még komolyan áldoz a haszontalannak tekintett kultúrára. Ami megragadta a képzeletemet, az a péntek esti ünnepi gála, ami egy tragikusan korán elhunyt nagy színművészünkhöz kapcsolódik. A szép új maglódi színháztermet ugyanis Bubik Istvánról keresztelik el, s a névadó ünnepségen a régi pályatársak – honi színjátszásunk színe-java – is fellépnek a deszkákra: Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Götz Anna, Kubik Anna, Nemcsák Károly, Ráckevei Anna, Rémi Tünde, Rubold Ödön, Sasvári Sándor, Tolcsvay Béla, Trokán Péter, Sipos András, továbbá a White Woodoo Bubik István Ütős Emlékzenekar. (Emlékezhetünk: Bubik legalább annyira szeretett és tudott is dobolni, mint játszani.) Ám ez csak az előjátéka annak, hogy Bubik István domborművét – Babos László szobrászművész alkotását – is leleplezzék.
Mi köze Bubiknak Maglódhoz? – ütött szöget a fejembe. Tudtommal nem ott született, nem ott cseperedett. Viszont ott lépett fel utoljára – világosítottak fel a maglódi lokálpatrióták. Nos, ez igazán szép. Egyetlen elhivatott csepűrágó sem álmodhat magának szebb halált (halhatatlanságot), mint a színpadon bevégezni a földi pályát. S még ha ez fizikailag nem is mindig teljesül (bár volt például Mercutio is), a maglódiak gesztusa mindenképp széles kalaplengetést érdemel.
Bubik – s ez igazán megdöbbentő – még ma sem töltené be az ötvenet. Szűkre szabott karrierjében mégis volt Ádám, Csongor, István, Bánk, Agárdi Péter (nem az aczélista médiakurátor, hanem a néma levente), sőt még Jézus is a Godspellben. Jómagam a Tartuffe nagy képmutatóját látva kezdtem el hitetlenkedni, hogy ez a keserű cinikus csupán négy évvel idősebb nálam. Ott téblábolt a bulvárlapok címoldalán (a Nyolc évszak óta kedvence volt a tévéfogyasztóknak is; remek szerelmespárt alkottak például Eszenyi Enikővel; Kubik Annával meg a hasonló vezetéknevükről adtak elő kuplét), de Bubik kitüremkedett a sztárvilág rubrikáiból. Azzal például nemigen tudtak mit kezdeni a szenzációiparosok, hogy ünnepelt művész létére egyszer csak angliai száműzetésbe vonult, ráadásul rakodómunkásnak. Persze volt aztán bombasztikusan megkomponált visszatérés: sokáig szigorúan titokban tartották, hogy Amerika felfedezésének fél évezredes jubileumán ő lesz a magyar musical-Kolumbusz.
Most meg dombormű lesz belőle. Szobor. A nehéz emberből, a szókimondóból, aki – roppant korszerűtlenül, a politikai korrektség legteljesebb hiányával – pártszimpátiáit sem rejtette soha véka alá. Korábban Latinovitsról, később róla, majd pedig Kaszás Attiláról ötlött az eszembe: minő igazságtalanság, hogy ők már soha nem lehetnek a Nemzet Színészei. A politika szükségképpen életműben gondolkodik, úgyszólván lezárt pályákban, amihez kiválóan illik a 62 éves nyugdíjkorhatár. Ki vitatná el e címet egy Törőcsiktől vagy egy Darvastól? Ám ez a bürokratikus megközelítés nem számol a lángoló lelkűekkel, akik önmagukat is idő előtt elégetik: elhasználják, elemésztik, balesetbe hajszolják. Ők az örök torzók, akik halhatatlanságukkal halandóságunkra emlékeztetnek bennünket. Így aztán amíg lesz, aki látta őket játszani, a nemzet színészei maradnak.

655 éves születésnap

Az alig néhány hete indult Lánchíd rádió megemlékezett községünk születésnapjáról.

Május 3-án a reggeli műsorban Vass István Zoltán szerkesztő készített telefon interjút Tabányi Pál polgármesterrel a település múltjáról, jelenéről, az önkormányzat közeli terveiről.

Népszabadság 2002. május 2.

Rövid összegzés a 650 éves település múltjáról és jelenéről.

 Egy "nem nevezetes" hely: Maglód

Ahol Petőfi Sándor szülei megismerkedtek - Hatszázötven esztendeje említette először oklevél a település nevét

Hovanyecz László, 2002. május 2.